HTML

Száztizenegy

Ami csak eszembe jut, maximum száztizenegy szóban.

Friss topikok

Utolsó szakasz

2008.08.03. 13:34 bishop_a_szintetikus

Ezzel már adós voltam egy ideje...

Párizsból való indulásom nem ment olyan könnyen, ami azt jelenti, hogy a Port d'Orleans-i benzinkúttól hosszú órák alatt tapodtat sem sikerült mozdulnom. Úgyhogy megszámoltam a pénzemet, és úgy döntöttem, inkább a kényelmes megoldást választom. Visszamentem a városba, megvettem a jegyem a másnap reggeli, marseille-i TGV-re, majd ejtőztem egyet a Luxembour-kertben.

Másnap korai kelés, irány a Gare de Lion, és röpke 3 óra alatt sikerült is megtenni azt a nyolcszáz kilométert a tengerig. Marseilleben sétáltam egyet, kicsit körülnéztem, majd kibuszoztam a város szélére. 10 percen belül megvolt a fuvar kelet felé, egy kedves, angolul beszélő nővér személyében, aki út közben mutogatta a táj szépségeit. Elvitt valameddig, majd onnan egy rövid szakaszon autóályán utaztam két fiatal srác kisbuszában La Seyne sur mer-ig. Onnan kicsit visszafelé haladtam az országúton, és aznap este Six-Fourban kempingeztem.

Szombaton elindultam Six-Fourból, és az első emberről, aki felvett, kiderült, hogy ismeri a néhány hete arra járt vitorlázó ismerőseimet. A következő ember azonban annál is nagyobb megleptést okozott: magyar volt! A szülei még a második világháború után mehettek ki, de még mindig sok rokona van Magyarországon, akiket augusztusban jön meglátogatni. Annyira örült, hogy van kivel gyakorolnia a nyelvet, hogy elvitt egyenesen a touloni pályaudvarig.Onnan átvonatoztam Hyeres-be, amin nagy nehezen átsétáltam, majd a város egyetlen alkalmas helyén kiálltam megint stoppolni. Egy pasas elvitt egy elágazásig, ahol az országút egyik fele egyenesen a hegyeken át ment St. Tropez felé, a másik pedig a part felé kanyargott. Az egyenesre pályáztam, a sors azonban másképp hozta. Egy háromfős család benga nagy Lexus dzsippel elvitt a parton Cavaliere-ig, ott pedig egy alter párocska, böhöm piros Unimoggal vett fel. Jót beszélgettünk (már amennyire foghíjas franciatudásom engedte), amíg elértünk Cavalaire-be (figyelem, nem ugyanaz!). Itt először is strandoltam egyet, mielőtt este nyolc körül továbbindultam volna. Egy helyi pofa (természetesen óriási terepjáróval) elvitt a st. tropez-i félsziget másik oldalára. Szántropba nem akartam bemenni, mert sejtettem, hogy rohadt drága lesz, de az öböl másik oldala sem volt piskóta. Az első kemping tele volt. A második is. Bruttó két óra gyaloglás után elérkeztem a harmadikig, ahol már a bejáratnál ki voltak írva az árak: 30 euró/éjszaka. Erre azt mondtam, basszátok meg, és inkább lesétáltam a partra, ahol a csillagos ég alatt, a homokos tengerparton aludtam.

Másnap viccesen indult: mindenki azt hitte, hogy a jet ski-köcsönzőben dolgozom, ami mellett aludtam. Én meg voltam olyan tisztességes, hogy nem húztam le kaució címszó alatt a reggel hétkor érdeklődő német turistákat. Ehelyett átsétáltam egy nyugodtabb partszakaszra, ahol még aludtam másfél órát, míg eleredt az eső. Amíg egy buszmegállóban vártam, hogy megszáradjon a matracom, jót beszélgettem egy svájci nővel, akinek a környéken volt a nyaralója. Utána elstoppoltam St. Maxime-ba, ahonnan busszal továbbmentem St. Raphaelig. Innen kisétálni kicsit macera volt, de utána annál jobb fuvart akasztottam. Egy extrémsportoló srác vett fel, aki éppen egy fasza lejtőt keresett, ahol lezúzhatna a hegyi gördeszkájával. Ő vitt el Agay-ig, ami a világ egyik legjobb helye. Kicsi, csendes, sokáig nyitva van a bolt, és csak 15 euró volt a kemping. Úgyhogy csaptam egy kellemes délutánt itt, és estére eljutottam arra az elhatározásra, hogy ennyi lassacskán elég az utazásból.

Másnap elstoppoltam a következő faluba, Anthéorba, itt vártam másfél (!) órát a vonatra, Cannes-ban gyorsan megírtam és postára adtam képeslapjaimat, és elvonatoztam az olasz határra, Ventimiglia-ba. Közben megtudtam, hogy Monacoban a föld alatt jár a vonat. Ventimigliaból két átszállással reggel fél hatra Velencébe értem. Egyik köztes állomásom Bologna volt, ahol éjszaka egytől háromig vártam a csatlakozásra, közben pedig egy érdekes dél-olasz figurával beszélgettem. Velencébe másfél óra vonaton alvás után gyakorlatilag élőhalottként érkeztem, bár olyan szempontból szerencsém volt, hogy a korai érkezésnek köszönhetően szinte turistamentesen láthattam a belvárost. Miután némi giardinoi alvás után visszamentem a Szt. Márk tér felé, már kicsit más volt a helyzet. Legnagyobb sajnálatomra a Collezione Peggy Guggenheim pont zárva volt aznap (mit minden kedden), úgyhogy a "külváros" felfedezésével ütöttem el az időt. Vonatom - mely mellesleg az egyetlen Magyar- és Olaszország közt - ugyanis csak este fél tízkor indult. A jó öreg Venezián megismerkedtem két amerikai sráccal meg egy portugál lánykával, majd édes álomra szenderültem, amit csak néha szakítottak meg marcona határőrök. Reggel kilencre már Balatonföldváron is voltam.

 

VÉGE.

Szólj hozzá!

Címkék: stoppolás

A bejegyzés trackback címe:

http://egyegyegy.blog.hu/api/trackback/id/tr4598401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.