Ezzel már adós voltam egy ideje...
Párizsból való indulásom nem ment olyan könnyen, ami azt jelenti, hogy a Port d'Orleans-i benzinkúttól hosszú órák alatt tapodtat sem sikerült mozdulnom. Úgyhogy megszámoltam a pénzemet, és úgy döntöttem, inkább a kényelmes megoldást választom. Visszamentem a városba, megvettem a jegyem a másnap reggeli, marseille-i TGV-re, majd ejtőztem egyet a Luxembour-kertben.
Másnap korai kelés, irány a Gare de Lion, és röpke 3 óra alatt sikerült is megtenni azt a nyolcszáz kilométert a tengerig. Marseilleben sétáltam egyet, kicsit körülnéztem, majd kibuszoztam a város szélére. 10 percen belül megvolt a fuvar kelet felé, egy kedves, angolul beszélő nővér személyében, aki út közben mutogatta a táj szépségeit. Elvitt valameddig, majd onnan egy rövid szakaszon autóályán utaztam két fiatal srác kisbuszában La Seyne sur mer-ig. Onnan kicsit visszafelé haladtam az országúton, és aznap este Six-Fourban kempingeztem.
Szombaton elindultam Six-Fourból, és az első emberről, aki felvett, kiderült, hogy ismeri a néhány hete arra járt vitorlázó ismerőseimet. A következő ember azonban annál is nagyobb megleptést okozott: magyar volt! A szülei még a második világháború után mehettek ki, de még mindig sok rokona van Magyarországon, akiket augusztusban jön meglátogatni. Annyira örült, hogy van kivel gyakorolnia a nyelvet, hogy elvitt egyenesen a touloni pályaudvarig.Onnan átvonatoztam Hyeres-be, amin nagy nehezen átsétáltam, majd a város egyetlen alkalmas helyén kiálltam megint stoppolni. Egy pasas elvitt egy elágazásig, ahol az országút egyik fele egyenesen a hegyeken át ment St. Tropez felé, a másik pedig a part felé kanyargott. Az egyenesre pályáztam, a sors azonban másképp hozta. Egy háromfős család benga nagy Lexus dzsippel elvitt a parton Cavaliere-ig, ott pedig egy alter párocska, böhöm piros Unimoggal vett fel. Jót beszélgettünk (már amennyire foghíjas franciatudásom engedte), amíg elértünk Cavalaire-be (figyelem, nem ugyanaz!). Itt először is strandoltam egyet, mielőtt este nyolc körül továbbindultam volna. Egy helyi pofa (természetesen óriási terepjáróval) elvitt a st. tropez-i félsziget másik oldalára. Szántropba nem akartam bemenni, mert sejtettem, hogy rohadt drága lesz, de az öböl másik oldala sem volt piskóta. Az első kemping tele volt. A második is. Bruttó két óra gyaloglás után elérkeztem a harmadikig, ahol már a bejáratnál ki voltak írva az árak: 30 euró/éjszaka. Erre azt mondtam, basszátok meg, és inkább lesétáltam a partra, ahol a csillagos ég alatt, a homokos tengerparton aludtam.
Másnap viccesen indult: mindenki azt hitte, hogy a jet ski-köcsönzőben dolgozom, ami mellett aludtam. Én meg voltam olyan tisztességes, hogy nem húztam le kaució címszó alatt a reggel hétkor érdeklődő német turistákat. Ehelyett átsétáltam egy nyugodtabb partszakaszra, ahol még aludtam másfél órát, míg eleredt az eső. Amíg egy buszmegállóban vártam, hogy megszáradjon a matracom, jót beszélgettem egy svájci nővel, akinek a környéken volt a nyaralója. Utána elstoppoltam St. Maxime-ba, ahonnan busszal továbbmentem St. Raphaelig. Innen kisétálni kicsit macera volt, de utána annál jobb fuvart akasztottam. Egy extrémsportoló srác vett fel, aki éppen egy fasza lejtőt keresett, ahol lezúzhatna a hegyi gördeszkájával. Ő vitt el Agay-ig, ami a világ egyik legjobb helye. Kicsi, csendes, sokáig nyitva van a bolt, és csak 15 euró volt a kemping. Úgyhogy csaptam egy kellemes délutánt itt, és estére eljutottam arra az elhatározásra, hogy ennyi lassacskán elég az utazásból.
Másnap elstoppoltam a következő faluba, Anthéorba, itt vártam másfél (!) órát a vonatra, Cannes-ban gyorsan megírtam és postára adtam képeslapjaimat, és elvonatoztam az olasz határra, Ventimiglia-ba. Közben megtudtam, hogy Monacoban a föld alatt jár a vonat. Ventimigliaból két átszállással reggel fél hatra Velencébe értem. Egyik köztes állomásom Bologna volt, ahol éjszaka egytől háromig vártam a csatlakozásra, közben pedig egy érdekes dél-olasz figurával beszélgettem. Velencébe másfél óra vonaton alvás után gyakorlatilag élőhalottként érkeztem, bár olyan szempontból szerencsém volt, hogy a korai érkezésnek köszönhetően szinte turistamentesen láthattam a belvárost. Miután némi giardinoi alvás után visszamentem a Szt. Márk tér felé, már kicsit más volt a helyzet. Legnagyobb sajnálatomra a Collezione Peggy Guggenheim pont zárva volt aznap (mit minden kedden), úgyhogy a "külváros" felfedezésével ütöttem el az időt. Vonatom - mely mellesleg az egyetlen Magyar- és Olaszország közt - ugyanis csak este fél tízkor indult. A jó öreg Venezián megismerkedtem két amerikai sráccal meg egy portugál lánykával, majd édes álomra szenderültem, amit csak néha szakítottak meg marcona határőrök. Reggel kilencre már Balatonföldváron is voltam.
VÉGE.
