Talán nem én vagyok az első, akitől halljátok, de Christian Bale bekattant a Terminátor _sok_ forgatásán, és alaposan kiosztott egy technikust. A felvételt eredetiben is igazi öröm meghallgatni,
a számtalan, pillanatok alatt elkészített remixnek is érdemes lehet azonban figyelmet szentelni.
A hétvégén megjelent a twitteren "Őszentsége, a Dalai Láma Hivatalának" hivatalos accountja, mely rögtön óriási népszerűségre tett szert, 16 ezer követőt gyűjtve két nap leforgása alatt.
Tegnap azonban már vége is volt a mókának, miután az üzemeltető zárolta az accountot, mely kamu volt, akárcsak bármelyik másik "hivatalos" Dalai Láma-profil a különböző webes közösségekben, a myspacetől a facebookig.
A zárolás azonban szintén csak ideiglenes volt: továbbra is működik az account, tegnap éjszaka ezzel tért vissza az ismeretlen buddhizmus-rajongó:
Welcome to the UNOFFICIAL Twitter page of His Holiness the Dalai Lama. Check back for news and travel itinerary.
ja, mielőtt elfelejteném: engem is meg lehet találni ott.
(via)
Közel már a karácsony, úgyhogy el lehet kezdeni megfelelő hangulatba kerülni - természetesen megfelelő zenével:
(via)
Most vettem észre, hogy eddig eme kis blogot messze elkerülte a nagy gazdasági világválság (hívjuk így az egyszerűség kedvéért - interjúalanyaimnak se szokott kifogása lenni elenne).
Az ázsia, illetve európai vonatkozásokba most nem mennék bele (bár ami Izlanddal történik, megér egy misét), inkább az amerikai 700 milliárdos tervhez szolgáltatok némi magyarázatot. További szószaporítás helyett álljon itt a video:
The credit crisis as Antarctic expedition from Marketplace on Vimeo.
(via)
Kicsit ritkultak mostanában a postok, aminek többféle magyarázata is van: meló, a Nő, a lustaságom, meg a lélekbeli készülődés a nemsokára* beinduló új és még sokkal jobb blogprojektre. Addig se lehet azonban tétlenkedni, főleg nem, ha annyire vidám dolgokat mos az ár az internet partjára, mint Julia Nunes, 19 éves ukulelés (hawaii gitár - mondja a sztaki) munkásságát. Ráadásul vágni is jól tud.
Ízelítőül:
Beatles - All my Loving
Weezer - Keep Fishin
(via)
Putyin az orosz Kennedy.
copyright: Gabor Steingart, SpOn (német)
Úgy tűnik, a CERN-ben elég sok fiatal kutató dolgozik, aki a jelek szerint imádja a munkáját.
Oké, valószínüleg a részecskékhez jobban értenek, mint a zenéléshez, de azért simán fel lehetne vele dobni egy gimnáziumi fizikaórát.
(via)
Vége a nagy kalandnak, elkezdődtek a dolgos hétköznapok. Ennek megfelelően mától a Száztizenegy ismét eredeti formájában működik, rövid és többé-kevésbé velős bejegyzésekkel.
Ezzel már adós voltam egy ideje...
Párizsból való indulásom nem ment olyan könnyen, ami azt jelenti, hogy a Port d'Orleans-i benzinkúttól hosszú órák alatt tapodtat sem sikerült mozdulnom. Úgyhogy megszámoltam a pénzemet, és úgy döntöttem, inkább a kényelmes megoldást választom. Visszamentem a városba, megvettem a jegyem a másnap reggeli, marseille-i TGV-re, majd ejtőztem egyet a Luxembour-kertben.
Másnap korai kelés, irány a Gare de Lion, és röpke 3 óra alatt sikerült is megtenni azt a nyolcszáz kilométert a tengerig. Marseilleben sétáltam egyet, kicsit körülnéztem, majd kibuszoztam a város szélére. 10 percen belül megvolt a fuvar kelet felé, egy kedves, angolul beszélő nővér személyében, aki út közben mutogatta a táj szépségeit. Elvitt valameddig, majd onnan egy rövid szakaszon autóályán utaztam két fiatal srác kisbuszában La Seyne sur mer-ig. Onnan kicsit visszafelé haladtam az országúton, és aznap este Six-Fourban kempingeztem.
Szombaton elindultam Six-Fourból, és az első emberről, aki felvett, kiderült, hogy ismeri a néhány hete arra járt vitorlázó ismerőseimet. A következő ember azonban annál is nagyobb megleptést okozott: magyar volt! A szülei még a második világháború után mehettek ki, de még mindig sok rokona van Magyarországon, akiket augusztusban jön meglátogatni. Annyira örült, hogy van kivel gyakorolnia a nyelvet, hogy elvitt egyenesen a touloni pályaudvarig.Onnan átvonatoztam Hyeres-be, amin nagy nehezen átsétáltam, majd a város egyetlen alkalmas helyén kiálltam megint stoppolni. Egy pasas elvitt egy elágazásig, ahol az országút egyik fele egyenesen a hegyeken át ment St. Tropez felé, a másik pedig a part felé kanyargott. Az egyenesre pályáztam, a sors azonban másképp hozta. Egy háromfős család benga nagy Lexus dzsippel elvitt a parton Cavaliere-ig, ott pedig egy alter párocska, böhöm piros Unimoggal vett fel. Jót beszélgettünk (már amennyire foghíjas franciatudásom engedte), amíg elértünk Cavalaire-be (figyelem, nem ugyanaz!). Itt először is strandoltam egyet, mielőtt este nyolc körül továbbindultam volna. Egy helyi pofa (természetesen óriási terepjáróval) elvitt a st. tropez-i félsziget másik oldalára. Szántropba nem akartam bemenni, mert sejtettem, hogy rohadt drága lesz, de az öböl másik oldala sem volt piskóta. Az első kemping tele volt. A második is. Bruttó két óra gyaloglás után elérkeztem a harmadikig, ahol már a bejáratnál ki voltak írva az árak: 30 euró/éjszaka. Erre azt mondtam, basszátok meg, és inkább lesétáltam a partra, ahol a csillagos ég alatt, a homokos tengerparton aludtam.
Másnap viccesen indult: mindenki azt hitte, hogy a jet ski-köcsönzőben dolgozom, ami mellett aludtam. Én meg voltam olyan tisztességes, hogy nem húztam le kaució címszó alatt a reggel hétkor érdeklődő német turistákat. Ehelyett átsétáltam egy nyugodtabb partszakaszra, ahol még aludtam másfél órát, míg eleredt az eső. Amíg egy buszmegállóban vártam, hogy megszáradjon a matracom, jót beszélgettem egy svájci nővel, akinek a környéken volt a nyaralója. Utána elstoppoltam St. Maxime-ba, ahonnan busszal továbbmentem St. Raphaelig. Innen kisétálni kicsit macera volt, de utána annál jobb fuvart akasztottam. Egy extrémsportoló srác vett fel, aki éppen egy fasza lejtőt keresett, ahol lezúzhatna a hegyi gördeszkájával. Ő vitt el Agay-ig, ami a világ egyik legjobb helye. Kicsi, csendes, sokáig nyitva van a bolt, és csak 15 euró volt a kemping. Úgyhogy csaptam egy kellemes délutánt itt, és estére eljutottam arra az elhatározásra, hogy ennyi lassacskán elég az utazásból.
Másnap elstoppoltam a következő faluba, Anthéorba, itt vártam másfél (!) órát a vonatra, Cannes-ban gyorsan megírtam és postára adtam képeslapjaimat, és elvonatoztam az olasz határra, Ventimiglia-ba. Közben megtudtam, hogy Monacoban a föld alatt jár a vonat. Ventimigliaból két átszállással reggel fél hatra Velencébe értem. Egyik köztes állomásom Bologna volt, ahol éjszaka egytől háromig vártam a csatlakozásra, közben pedig egy érdekes dél-olasz figurával beszélgettem. Velencébe másfél óra vonaton alvás után gyakorlatilag élőhalottként érkeztem, bár olyan szempontból szerencsém volt, hogy a korai érkezésnek köszönhetően szinte turistamentesen láthattam a belvárost. Miután némi giardinoi alvás után visszamentem a Szt. Márk tér felé, már kicsit más volt a helyzet. Legnagyobb sajnálatomra a Collezione Peggy Guggenheim pont zárva volt aznap (mit minden kedden), úgyhogy a "külváros" felfedezésével ütöttem el az időt. Vonatom - mely mellesleg az egyetlen Magyar- és Olaszország közt - ugyanis csak este fél tízkor indult. A jó öreg Venezián megismerkedtem két amerikai sráccal meg egy portugál lánykával, majd édes álomra szenderültem, amit csak néha szakítottak meg marcona határőrök. Reggel kilencre már Balatonföldváron is voltam.
VÉGE.
Parizsi latogatasomat jobban nem is idozithettem volna, ugyanis epp a nemzeti unnepre ertem a varosba. Miutan batyam baratnojenek 10 negyzetmeteres alberleteben - mely azonban a Notre Dame-tol 100 meterre talalhato - leraktam a hatizsakom es napok utan ujra zuhanyozhattam, bementunk a belvarosba, ahol minden nagyobb teren a hadsereg mutogatta, milyen gizda felszerelese is van. Ezt ellenpontozando kesobb kimentunk a Szajna-partra, ahol a rendszeres tango-tancestet csodalhattuk meg. Tenyleg minden este van ott egy azsiai szarmazasu figura, aki tancolni tanitja az embereket. 10 utan visszamentunk a belvarosba, ahol megneztuk az iszonyatosan felvagos tuzijatekot.
Masnap napi egy euroert berelt biciklivel bejartam a varost (legalabbis a peripherique-en belul), megneztem a kotelezo dolgok jo reszet, este meg elmentunk enni "a vilag legjobb falafeljet".
Harmadnap eloszor is ruhat mostam, hogy nyugodtan vaghassak neki a visszautnak, majd delutan elmentem a Pompidou-kozpontba, ami nagyon vagany. Negy orat toltottem el ott, lattam harom kiallitast meg egy allati jo kilatast a varosra. Este moziba mentunk a Hancock cimu, kozepszeru Will Smith-filmet tekintettuk meg francia felirattal. Utana meg egy jo sor a Notre Dame toveben, most pedig mar reggel van (sot 10 ora), es iziben el kellene indulnom, ha legalabb Lyonba le akarok ma erni.
Ez most viszonylag tomor lesz, mert mindjart indulok a Cote d'azurre.
A szombatom azzal telt, hogy elstoppoltam Heidelbergbol Mannheimba, ahol egyreszt sokat gyalogoltam, masreszt egesz delutan vartam egy Franciaorszagba tarto fuvarra - hiaba. Ezert aztan visszavitettem magam a belvarosba, vonatra szalltam es este 10-re Saarbruckenbe ertem. Ott kimentem tomeggel a kulvarosba es vadkempingeztem egy kis erdoben.
Masnap kora reggel startoltam, es miutan nem talaltam elfogadhato helyet a palya mellett, atvitettem magam az orszaguton az elso francia varoskaba. Onnan tovabbvitt egy no egy peage-ig (ott fizetik az autopalyadijat Franciaorszagban), ahol ket orat alltam, aztan atdiszponaltam. Setaltam egy orat az elso korforgalomig, majd indult a tura kelet-Fr.o. orszagutjain. 3 fuvarral eljutottam egy St. Avold nevu varoskaba, ahol az utolso fuvarom azt mondta, ket kilometer a peage. Ugyhogy elindultam, megint gyalogoltam egy orat, de mar este 7 volt, ugyhogy feladtam. Visszavitettem magam a varosba, onnan at a hegy masik oldalara, ahol a vasutallomas volt. Kiderult, hogy 5 perccel kestem le az utolso olyan vonatot, aminek Metzben meg lett volna parizsi csatlakozasa. Ugyhogy ittam egy sort a restiben, majd amikor mar kelloen keso volt, felvertem a satram a kozeli erdo szelen.
Masnap nyolckor indult a vonatom. Elutottem meg 2 orat Metzben, majd TGV-vel tovabbmentem Parizsba, ahova delben meg is erkeztem, pont julius 14-en, a Bastille ostromanak napjan.
Ott hagytuk abba, hogy Ina es Helmuth Stuttgartbol felszedtek Pilzen szelen, es fel ora multan mar a nemet palyan suhantunk. Pragaban voltak varost nezni, es tenyleg nagyon kedvesek voltak. Ina meg azt is felajanlotta, hogy alhatok naluk Stuttgartban a vendegszobaban, de az mar mindenkeppen tobb lett volna annal, amit el tudok fogadni, miutan kb. 500 kilometert vittek igy is. Ugyhogy kirakattam magam nehany kilometerrel az autopalya-keresztezodes elott, ahol ok lefordultak. Egy kis parkoloban valtunk el egymastol, de elotte meg adtak nemi zsomlet, sajtot es zoldseget, amire jobb hijan elkoltottek az utolso nehany cseh koronajukat. A parkolobol egy kis uton elsetaltam az elso faluig. Gyonyoru zoldelo szoloduluk kozt haladtam egyebkent.
A faluban megkerdeztem egy sracot, aki epp az autojaba pakolt be, hogy tulajdonkeppen hol vagyok, mire o felajanlotta, hogy elvisz a kovetekzo kisvarosba, mely az igen talalo Weinsberg nevre hallgat. Elgondolkoztam meg, hogy elmenjek-e az S-Bahnnal (kb. HEV) a kovetkezo varosba (Heilbronn), de olyan szep volt a kornyek, es olyan kedves az a nehany ember, akivel addigra talalkoztam, hogy inkabb maradtam. Elmentem a srac altal ajanlott helyi kocsmaba, ahol en voltam aznap az elso vendeg, ugyhogy a fiatal egyetemista pultosnak volt ideje beszelgetni velem. Sot, elkezdett telefonalgatni ismerosoknek, hogy satorhelyet talaljon nekem. Este tizre sikerult is, es 2 srac kocsival elvitt a falu szelere, ahol egyikuk szuleinek volt egy kis szolose, kozepen kunyhoval. Eme kunyho elottt kiteritettem a matracomat, es lefekudtem aludni, majd amikor a hajnali orakban mennydorgesre ebredtem, behuzodtam a kunyhoba.
Masnap reggel a pultos altal felrajzolt utmutatast kovetve negyed ora alatt kisetaltam egy autopalya-csatlakozashoz. Ott alltam ket orat, kozben egyszer megalltak mellettem a rendorok es kipakoltattak velem a fel taskamat. Vegul egy orvostanhallgato srac allt meg nekem, aki pont oda, ment, ahova en, meghozza Heidelbergbe, ahol kb. minden 5. lakos egyetemista. Sot, nemcsak elvitt, de meg szallast is adott az otfos lakokozossege nappalijaban a kanapen. Aznap meg megneztem Heidelberg meses varosat is, majd jot aludtam, masnap pedig meg jobbat reggeliztem, mikozben az egyik srac az otbol azt ecsetelte nekem, milyen jo is egy hetig egy erdoben elo szerepjatekot jatszani.
Heidelbertol Parizsig az ut reszben kinkeserves, reszben koltseges volt, errol azonban kesobb. Most irany a Louvre.
Az utobbi szuk 1 hetben tulsagosan lekotott az utazas - illetve az arra valo torekves - most viszont van par napom parizsban, nyugiban, ugyhogy kolcsonlaptoppal az olemben bepotolom a beszamolok teren keletkezett lemaradasom.
Mult szerdan kicsekkoltam reggel a hostelbol es eloszor is elmentem a vasutallomosra lerakni a hatizsakomat. Kicsit nehezkes volt beszerezni a megfelelo mennzisegu aprot a szekrenyhez, de amig en mint a veszett rohangaltam a palyaudvaron, egy kedves finn grafikuslany, Riikka vigyazott a cuccaimra. Utana megneztem vele a varost, sokmindent lattunk, es tobbek kozt azzal a felismeressel gazdagodtam, hogy a pragaiak nagyon szeretik a facanokat - nem tudom miert. Ittam finom soroket es este 1 masik hostelben aludtam.
A kovetkezo nap nehezen indult. Kitomegkozlekedtem Pragabol egy elovarosba, ahol masfel orat gyalogoltam az esoben, amig megtalaltam a keresett benzinkutat a palya szelen (koszonet a tippert a hitchwikinek). Kicsiny gyalogturam megkoronazasakent at kellett vagnom egy derekmagassagu gazzal benott, csuromvizes reten. A kutnal viszont csak 10 percet vartam, amig egy cseh kamionos szolt, hogy elvisz Pilzenig. Egesz jo is lett volna, ha vegul nem pont az autopalya lehajtojanal rakott volna ki. Szerencsere perceken belul megallt egy szemelyauto, es egy harminc koruli cseh srac elvitt a varos masik vegebe egy benzinkuthoz. Jan egyebkent pisztolyt venni jott aznap Pilzenbe.
A benzinkutnal az elso dolgom az volt, hogy bicskam es filctollam segitsegevel potoljam a meg otthon, szmaitogeppel keszitett tablaimat, melyeket egytol egyig a kamionban felejtettem. Az uj kartontabla nagyon jol is mukodott, 20 perc utan egy otvenes nemet hazaspar felajanlotta, hogy elvisz, ugyhogy delutan kettokor mar utban voltam nyugatnemetorszag fele
Pragaban vagyok, es nehezemre esik ezzel a szokatlan billentyukiosztassal gepelni. A helyzetet csak sulyosbitja, hogz mindezt KDE operacios rendszeren teszem, amit elegge mokas kezelni. Egyebkent ez a kivalo felszereles a golden sicle hostelben talalhato ahol - ellentetben a broadway hostellel, ahol en dolgoztam 1 idoben - ingyen van a zinternet. de kezdjuk inkabb az elejen.
Kisebb kiterokkel reggel haromnegyed 10-kor kialltam stoppolni a budaorsi ut vegeben levo OMV kuthoz. ott acsorogtam 2 orat. alltam tablaval a kut kihajtojanal, vagy masfel oran keresztul verbalisan zaklattam az embereket, aztan vegul bevallaltam, hogy a leallosav szelen alljak a tablammal, es lass csodat: 2 percen belul megallt ANDRAS, aki elvitt - kerulot vallalva - Mosonmagyarovarig. ott aztan a benzinkutnal leulltem egy jardaszegelyre es elkezdtem majszolni nemi tegnapi pizzat, mikozben "praha" feliratu tablam ott tamaszkodott a labamnal. Epp a 2. szelet felenel tartottam amikor hirtelen hozzamszol valaki, hogy pragaba megyek-e? TAMAS volt az, aki kb. minden nap budapest es praga kozt ingazik, es orult a tarsasagnak. igy aztan nehez indulas utan mar 7 elott pragaban voltam, ahol meg egyszer allati sokat setaltam, mig vegul szereztem nemi koronat, majd kisvartatva szallast, vegul egy jo hideg pilsnert. a szallas korrektnek tunik, van hangulata, de annyi itt a fus-fas hegy, hogy holnap szerintem inkabb satrazok. (kivancsi vagyok, hany nap alatt szokom meg, hogy a vilag osszes tobbi orszagaban fel van cserelve a z meg az y)
UPDATE: ezt a bejegyzest mar tegnap irtam, csak kozben lefagyott alolam a gep, ugyhogy orulok, hogy most, masodik napom reggelen meg megvan minden.
Eljött az idő, holnap indulok szűk három hetes stoppolós Európa-körutamra. Útvonalam nagyjából így néz ki: Budapest - Prága - Nürnberg - Nyugat-No./Kelet Fro. - Párizs - Lyon - Marseille - végig a Cote d'azur-ön - aztán meglátjuk.
Heti 1-2 frissítéssel igyekszem dokumentálni, hogyan haladok. Meg hogy élek még.
Kicsit rég posztoltam utoljára, aminek az szomorú oka, hogy ebben a rohadt melegben még a munkámra is alig van elég agyam. Úgyhogy ennek szellemében mára ennyi:
"Gyakran két idegen hangyafaj, amelyeknek elkülönített vadászterületük van, fészkel ugyanazon kő alatt, azonban a két fészket választófal határolja el. Ha a választófal a kő felemelésekor összeomlik, rögtön kitör a háború. Félelmetes elkeseredettséggel rohan ilyenkor egymásnak a két ellenség. Rángatják, harapják egymást, megdühödten döfnek fullánkjaikkal, vagy méreggel fecskendezik be egymást, úgyhogy csakhamar halottak és sebesültek borítják a csatateret. Egy ilyen előzetes csata után néha békét kötnek és megszokják, hogy egymás mellett éljenek."
Múltkor német rokonaim voltak látogatóban Budapesten, és elvittem őket egy monstre városnéző körútra. Egyik állomásunk a vár volt, mátyástemplomostul, halászbástyástul. Utóbbin utoljára valószínűleg hat éves koromban járhattam, hiszen a város tele van ennél sokkal jobb, ingyenes kilátóhelyekkel is. De legalább korszerű technikával van megoldva a fizetés. Két jegykiadó automata is van, a forgókeresztnél vonalkód-leolvasó ellenőrzi a bizonylatokat.
Ám itt jön az igazi magyaros csavar: az automaták egyszerre egy jegyet adnak, a visszajáróval hadilábon állnak. Ezért kettő(!) nő is ott figyel mellettük, elveszik a turista pénzét, bedobálják, visszaadnak a gép hátuljából. A forgókeresztnél pedig újabb alkalmazott várja, hogy odatarthassa az automatából kapott blokkot a vonalkód-leolvasóhoz. Közgazdaságtanban valahogy másképp nézett ki a hatékonyság.
Olvasom a Brand Eins nevű, fenomenális magazinban, hogy a német felnőttek 20 százaléka krónikus halogató. Ezen belül a felsőoktatási hallgatóknál 45 érint a dolog. Magyarországon – 2006-os adatok szerint - a hallgatók 70 százaléka szokott halogatni, és 25 százaléknál krónikus ez. A fontos feladatok késleltetése számomra sem idegen, sokszor azonban egyszerűen elkerülhetetlennek tűnik. Határidős munkáim rendre az utolsó lehetséges pillanatban születnek, és a nyomás általában pozitívan hat a teljesítményemre. Csak tudni kell, mikor elég nagy a nyomás, de a feladat még tisztességesen kivitelezhető. Sokkal problémásabbak azok az ügyek, melyeknél nincs konkrét határidő: én ezeknél csúszok bele leginkább a túlzott halogatásba.
Ti hogy vagytok ezzel? Halogattok-e, és ha igen, hogy viszonyultok a dologhoz?
Délelőtt találtam a spiegel.de-n egy rövid videóriportot „Berlin legértelmetlenebb közlekedési befektetéséről”, ami nem más, mint egy metróvonal a fővárosban. Micsoda véletlen! A Spiegel szerint a költségek magasak, és ésszerűtlen a vonalvezetés. Itt is, ott is folyó alatt kell átjutni, túl sok párhuzamot azonban mégsem érdemes vonni a berlini fúrás, illetve méltán hírhedt budapesti párja között.
Németországban ugyanis mindössze 60 millió eurót (azaz 15 milliárd forintot) költenek az új földalattira, míg Budapesten csak ebben az évben 74 milliárd forintot tesznek félre az összesen mintegy félezer milliárd forintot felemésztő gigaprojektre. Igaz, Berlinben ebből a pénzből csak 3 megállót építenek, 1500 méteres távon, amivel maximum a Fővám tér – Kálvin szakasz vetekedhet hasznosságában. (Videó németeseknek)
Kedves Olvasók, amit itt láttok, az a Száztizenegy első bejegyzése. Hogy mi az a Száztizenegy? Egy blog a médiáról, közéletről, politikáról, itthonról és a nagyvilágból, és minden egyébről amiről épp jólesik írnom. Semmi szabály nincs, ami megszabná, hogy miről írok ebben a blogban, csak egy: a bejegyzések hossza legfeljebb száztizenegy szó lehet.
Kérditek talán, hogy miért pont ennyi? Hogy miért nem, teszem azt, százötven? Nos a válasz egyszerű: ezért. Az értelem meg a mennyiség közt pedig amúgy sincs egyenes arányosság, úgyhogy ha 3 percre ki akarsz szakadni a munka egyhangúságából és valami (remélhetőleg) gondolatébresztőt olvasni, sőt mi több, még hozzászólni is, csak nézz be ide: egyegyegy.blog.hu.
Lifehacker